Móricz Zsigmond testvérei egytől-egyig megpróbáltatásokkal teli életet éltek, s a kiváló író kénytelen volt olykor a testvéri, megbocsátó szeretet és a józan, kritikus gondolkodás között egyensúlyozni, amikor azok rendre hozzá fordultak segítségért. Károly építésznek tanult, de a háború közbeszólt. Sebesülten tért haza, majd 1918-ban Ausztriában próbált szerencsét.
Édes Károlyom,
Azt hittem, mikor leveledet kaptam, arról írsz, itt az ideje, hogy hazajöjj, s ebben tegyek valamit. Nagyon elbámultam, mikor mint tőkepénzes nagybirtokos fordulsz hozzám. Az első dologban is nagyon nehezen tudnék valamit tenni, mert nincsenek összeköttetéseim... de ez a másik messze túlhaladja minden lehetőségemet.
Életem egy nagy tályog, amelyben sok baj és kín halmozódik, de a legsötétebb és legkínosabb a családom, szüleim s testvéreim problémája. Mért van, hogy minden öcsém olyan nagyravágyó, nagyzoló, megállapodatlan. Mért van, hogy egyik sem tudja rajtam kívül, hogy egy igen szegény parasztnak a fia, akinek a régi társadalmi rend szerint nincs is másra joga, csak hogy otthon kapáljon, napszámba Csécsen, ahonnan csak az apánk nyughatatlan s forró vakmerősége és alkotásra képtelen vállalkozó kedve sodort el. Én ezt soha egy percre sem feledtem, s ha megélek, azt hiszem, ennek az önismeretnek köszönhetem. Nekem sohasem volt elég kevés semmi bevétel, sohasem tudtam oly keveset keresni, hogy soknak ne találtam volna, érdemen felül.
S az öcséim azért szakadtak le rólam már igen kicsiny korukban, mert soha tőlem könnyelmű dolgaikban segítséget nem remélhettek... mióta ismersz, ugyanaz a csöndes, mértékletes, tartózkodó ember vagyok, aki bánatosan él, mintha a szülői sors átkát viselné magán...
Leveled éppen oly merev s rideg, szinte hetyke föllépésű, alázatosság és bizalom nélküli, mint minden eddigi leveled... Ahelyett, hogy húsz év óta folyton kerestél volna, s együtt megbeszéltük volna dolgaidat, vágyaidat, reményeidet. De ehhez az kellett volna, hogy te épp oly félve nézz bele az életbe, mint én, s olyan elvekkel élj...
Most mit csináljak? Mentegetőzzek, magyarázkodjak? Ha nem tudod, hogy héttagú családot eltartani milyen gond és felelősség, akkor nem is érted meg. Én nem kívánom a testvéreimtől, hogy nekem segítsenek, csak legfeljebb azt, hogy ne rontsanak. Hetvenöt dollár itt máma.
[Móricz Zsigmond élete levelei tükrében. Szerk.: Rádics Károly. Orpheusz Könyvek Budapest, 1997.]
Tegnap nem láttam és ma sem láthatom. Ma, amikor mindenkinek jó dolga van és minden ember bonbont eszik, én köhögök és árpateát iszom. Miféle előjel ez az 1834-es évre?Írjon nekem mégis, bár egy sort, csak ön jelenti nekem az életet az egész világon. Kétségbe vagyok esve, hogy nem láthatom... Meséljen nekem valamit a tegnapról, és a mai éjszakáról. Hogy viseli a haját? Köhögött? Táncolt? Ezt mind mesélje el nekem.
Annyira el vagyok foglalva, hogy még utolsó leveledre sem felelhettem. Valószínűleg neked sincs sok időd az írásra, s ennyiben helyzetünk hasonló, annyival különbözőbb, ha foglalatosságaink nemét tekintjük, mert míg te idődet tudományoknak szentelheted, s naponta haladásodat érzed, én a választásokkal vagyok kénytelen foglalkozni, s többnyire olyanokkal társalkodva, kik még a középszerűségnél is alább állnak, naponta visszafelé megyek. Ha így haladok, maholnap eszem csakugyan megfér szűk hivatali szobámban és csak az aktákból fogja meríteni ismereteit. A választások részleteiről nem írok, ha, mint ígérted, jövő hó közepéig eljössz, éppen az ütközet közepette találsz - ütközetnek mondom, mert ha az első előörsi csatározások már 11 ember életébe kerültek, maga az eldöntő viadal legalább 500 halottat fog előmutathatni. És ezt szabadságnak nevezik! Fáj lelkem, ha reá gondolok, s naponként világosabban látom, hogy legfőbb érdekeink pénz és brutalitás által határoztatnak el. Soha nem voltam Darwin teóriájának helyességéről inkább meggyőződve, mert miért ne hinnők, hogy az egész emberiség a majmok vagy más emlősállatok tökéletesülése által támadt, miután az emberek között annyian még most is alig emelkedtek a marhaságnál magasabbra.
Csak azért írok, hogy leírjam a nevét, - meg is csókoltam. Most már talán soha nem lépek ki álmodozásaimból, - elképzeltem, ha engem, bolondot, becsuknak a bolondok közé, hogy fogok meglenni. Nagyon borzadoztam az éjszakától, de aztán eszembe jutott, hogy csak kapok majd altatószert. Maga meg férjhez fog menni, lesz új családja... és bizonyosan olyan férje lesz, aki nem érzeleg, hanem örül, ha örömet szerez a családjának és a világban is megállja a helyét. Maga biztosan rátalál arra a férfira és soha el nem eresztik egymást. Én úgy gondolom, hogy ez a legnagyobb boldogság, bár sok boldogtalansággal jár együtt, hiszen amennyire szeretik, annyira féltik is egymást. De azért ennél több embernek nem juthat.
Ma reggel Vörösváryéktól kapott telefon útján õszinte megdöbbenéssel értesültem szeretett felesége, Lola Asszony elhunytáról. Tudom, hogy ilyenkor illene valami vigasztalót mondani, de nem tudom megtenni, mert üres frázisokkal nem lehet enyhíteni a nagy fájdalmakat.
Meg kell mondanom, hogy úgy hiszem, jól tettem, hogy ide jöttem. Már csak azért is, mert azzal, hogy ebben az állatkertben a különféle bolondok vagy őrültek életének valóságát látom, elhagy a ködös félelem és rettegés, és lassan-lassan az őrültséget úgy nézem, mint egy más betegséget. Ezen kívül a környezetváltozás is, úgy látom, jót tesz. A helyi orvos hajlik afelé - legalábbis, amennyire tudom - hogy betegségemet epilepsziás rohamnak tekintse. De én nem kérdeztem részletesebben.
Idejét látom, hogy életem legutóbbi eseményeiről beszámoljak. 21 éves vagyok, élni akarok, az életre terveimnek is kell lenni! Nem tudom miért, már gyermek koromban máskép ítéltem az emberekről, dolgokról, mint a többi hasonló korú barátaim. Sohse elégített ki az a remény, hogy mint jámbor törvényszéki bíró, vagy főszolgabíró békés, nyugodt életet éljek. Nekem izgalom, hír dicsőség kellett, amiket nálam most sem pótol semmisem.
Író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság, de nálam boldogtalanabb ember már alig lehet. Lássa, itt ülök egy idegen városban, egy kávéházban egyedül. Mért gondolok magára? Maga erre nem adott agit, nem is ismerem magát: eszes, szellemes, néha kicsit merész szavain kívül semmit se tudok magáról. De régen félek magától, évek óta. A feleségemnek egyszer, egy intim pillanatban vallottam be magát: ő azóta számon tart...