Flaubert nagyra becsülte Baudelaire-t, nemcsak mert mindkettőjük első könyvét (a Bovaryné-t és A romlás virágai-t) egy évben ítélte el a bíróság, s nemcsak mert a költő írta kora legszebb tanulmányát a Bovaryné-ról, hanem mert a két művész mint két testvér magaslott ki szépségeszményükkel és géniuszukkal a század második felének egész irodalmi terméséből. Flaubert alábbi levele De Quincey: Egy ópiumfaló emlékiratai című értekezésére utal, melyet Baudelaire fordított le a franciáknak szabadon.

   Köszönöm, kedves Baudelaire-om, hogy ilyen könyvvel örvendeztetett meg! Minden tetszik benne, a szándéka, a stílusa, még a papírja is. Nagyon figyelmesen olvastam. De először is azt köszönöm meg, hogy olyan elbűvölő emberrel ismertetett meg, mint De Quincey úr! Milyen szeretetre méltó! De mindjárt elő is állok egyetlen ellenvetésemmel... Azt hiszem, hogy többször is túlságosan hangsúlyozza a bűn szellemét. Itt-ott mintha valami katolikus kovász érződnék. Jobb szeretném, ha nem  kárhoztatná a hasist, ópiumot, kicsapongást; mit tudhatja, mi jön ki belőle később. De ez csak személyes vélemény, és a legkevésbé sem törődjék vele... És most, miután minden aggályomat bevallottam, nem is nagyon tudom elmondani, milyen kitűnőnek találtam elejétől végéig a könyvet, stílusa nagyon magas, nagyon biztos, nagyon sokrétű. Mélységesen csodálom a hasisról szóló költemény egyik-másik részét... Ezek a szerek mindig nagy vágyat keltettek bennem. Sőt van is remek hasisom, Gastinel gyógyszerész összeállításában. De félek tőle, amiért aztán szégyellem is magamat...

  Türelmetlenül várom a Romlás új Virágait; megjegyzésemnek nem lehet itt helye, mert a költőnek föltétlen joga van mindabban hinnie, amiben csak akar... Ég áldja, olyan erősen megszorítom kezét, hogy a válla is belesajdul.

Croisset, hétfő, 1860. október 22.

[Flaubert levelei. Szerk.: Ortutay Gyula és Pamlényi Ervin. Gondolat, Budapest 1968.]

A fajsúlyosabb írások és bölcs gondolatok után most következzen valami könnyedebb: Örkény István mókás levele kisfiának, Antalnak. Gyermekeinek szóló mese-leveleit ugyanaz a groteszk szemlélet- és elbeszélésmód, a szélsőségesen össze nem illő elemek bizarr, egyszerre nevetséges és borzongató hatást keltő társítása jellemzi, mint a már jól ismert alkotásait.

Te piszkoslábkörmű Fickó!

   Te nagyanyád búsítója! Ugye most sírsz a Bábi (testvére, Angéla) után? Ugye most unatkozol, és sírsz, hogy jönne már vissza az úttörőtáborból? Pedig egész évben szidtad, rúgtad, tépted, haraptad, karmoltad, maceráltad! Nahát úgy kell Neked! Majd ha visszajön, meg fogod becsülni! Most pedig viselkedj rendesen, mert én vettem egy rúgós kiflit, amibe ha beleharapsz, akkor a másik végével a popsidba rúg. Hát ha rossz leszel, akkor elhozom magammal. Nagyon szeretnélek látni, de nincs pénzem benzinre. Elindultam hát gyalog, de már a Kamaraerdőnél lekopott a lábam bokáig, és a Velencei-tónál egész térdig, úgyhogy mászva jöttem haza, mint egy kukac. Most meg kell várnom, amíg visszanő a lábam, és akkor újra elindulok. Itt küldök neked egy eperfagylaltot, csak el ne olvadjon, és egy fényképet, amelyet Marianne és Oszi (Örkény húga és férje) küldtek. Légy szíves, vigyázz rá. Ne túrd az orrodat és ne próbálj belőle gombócot gyúrni. Légy jó kisfiú és akkor kapsz egy fityiszt az orrodra.

Sokszor csókol Apu

[Örkény István: Mese-levelek. Palatinus Kiadó Budapest, 1999.]

Alább a Budapesti Naplónál dolgozó Ady válaszlevele olvasható Juhász Gyulának, a költőtársnak, akinek tehetségét elismeri és már régen számontartja. Személyes találkozásukra csak jóval később, 1907-ben került sor.

Kedves barátom,

   én Önt már régen ismerem. Sokkal kevesebben vagyunk – hiszem – mintsem akarattal is észre ne vehetnők egymást. A lelkét meg tudom érezni. Vívódásairól akár térképet rajzolhatnék, ha tudnék rajzolni. Vagy kétségbeeshetnék kettőnk s néhányunk helyett. A versei? Olvastam Öntől már elszakadtabb, egészebb verseket. Meg tudom értetni magam? Ott fent a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne rösteljen csecsemő lenni. Rugjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint a felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb. Ebből lesz aztán a vers. Óh, nekem is ritkán sikerül. Ugy, mint Önnek. Pedig vívódó, nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lélekállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus. Köszönöm a verseket. Fölhasználom. E pár sort ne vegye kritikának. Ez az én kéznyújtásom az Ön kinyujtott jobbja felé. Szeretettel üdvözli

Ady Endre

Budapest, 1905. júl. 30.

[Juhász Gyula: Örökség. Budapest, 1958.]

Thurzó Elek tárnokmester jegyeséhez, Székely Magdolnához írott levele 1525-ben kelt. Az írást legfőképp érzelmes hangvétele teszi érdekessé. Ismereteink szerint ez az első, teljes egészében magyar nyelven írott szerelmes levél, amely ránk maradt.

Szerelmes Magdalna asszony,

   hogy én oda hozjád nëm mëntem, ezt sëmmi idegënségre në vëgyed, mert embërt sënkit ërëmesben nëm látok náladnál. De tëgnap mëgírám, hogy oka vagyon, mírt én oda Lindvába most nëm mëhetëk, kit idő jártában mëgértesz. Azírt kérlek azon, én szerelmes atyámfia, hogy ebből në végy magadnak valami nehéz gondolatot és ëgyébre në véljed, mert szívem szerint kívánnálak látnia. Volna ës miről szóljunk elég illyes dolgokról, ha helye és idő volna. Én azt értëm, hogyki morhához bíztál, hogy csak të magad tudnád, hogy annak valami héja vagyon. Azért a ravasz nép miá kárt në vallj. Én a ti dolgotokat nëm értëm. Úr Isten tartson mëg, én szerető Magdalnám, nagy jó egésségben. Minket el në feledj.

Datum Németújvárba 9. septembris, 1525. Thurzó Elek

A magyar költészet két klasszikusát, Arany Jánost és Petőfi Sándort szoros barátság fűzte egymáshoz 1847-től, a Toldi pályadíjának hírétől. Petőfi haláláig sűrűn váltottak levelet és számos verset írtak egymáshoz. Íme egy kiragadott levél a nehéz időkben is megőrzött barátságuk tanúbizonyságául. 

Kedves Sándorom!

  Hol találnak meg e soraim, nem tudom, de vesszenek bár el a posta-rendszer özönvizében, vagy térjenek vissza hozzám az óhajtott enyhítő olajág nélkül, kibocsátom őket... Hogyan vagy, fiú? Hol jársz és kelsz? Örülsz-e, vagy búslakodol, vagy haragszol és káromkodol? Előtte az egybekelésnek vagy utána? Mindennek nemtudása kínoz engemet naponként.

  Azt képzelem, hogy tőlem téged jelenleg csak néhány mérföld választ. S irgalmatlanul infestál, hogy rólad mit sem tudok. Úgy óhajtalak boldognak tudni téged. Úgy képzellek, mintha beteg fiam volnál, s válságos (kritikus) napjaidat számlálnám, élet vagy halál percét várva... Minden postanap mohón tépem fel az újságot, lesve, ha valamelyik pletyka ember rólad valamit kottyantana, de hiába! Mysterium az egész...

  Most Szilágyi volt nálam vagy két hétig s mi is veszekedtünk kicsit. Szeretné népies költeményeimből a népies kifejezéseket kihagyni. S nem hiszi, hogy az érthetetlen szépségek kora lejárt. Pedig, úgy-e Sándor, lejárt, vagy ha még le nem járt volna, lejáratjuk? S hadd mondják azt, hogy hátrafelé húzzuk az irodalom taligáját.

  De hisz mi gondod most neked mindezekre? Jaj neked ha gondod tudna lenni! Írtál már eleget, s jogosan követelhetsz egy kis szünidőt a szerelem karjai közt. Hanem nekem válaszolj, mert különben ha előtalállak, megfojtalak - csókjaimmal. Barátod

Arany János - Szalonta, augusztus 5. 1847.

[Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése. Magyar Helikon, 1967.]

Örkény István és Karinthy Ferenc a magyar irodalom úgynevezett derékhad nemzedékének képviselői voltak. Hasonló szemléletmódjuk kitűnő alapja volt barátságuknak. Örkény 1948-ban kelt levele (melyet Franciaországból írt, második feleségével való nászútjukról) arról a pajkos-ironikus, finom humorral megáldott hangnemről tanúskodik, melyet mindketten művészi fokon műveltek.

Kedves Cini és Ági!

   Miért nem írtok, ti mocskok? Számotokra még értékes lehet egy nagy ember jóindulata. Déry nem elég. Tudom, langyos olajjal kenegetitek a hasát, mert neki Kossuth-díja van, de jövőre én kapok kisbaumgartent, s akkor mi lesz?

  Amint látjátok, nem mentünk Olaszországba, Lengyel Balázsékkal néhány vidám napot töltöttünk Párizsban, majd idejöttünk, Mentonba, nagyon jó dolgom van. Hogy pukkadjatok, bagóért kétszobás lakást kaptunk, konyhával, erkéllyel és szomorys isteni kerttel, melyben régen főurak laktak, most mi. Ma paprikás krumpli az ebéd kolbásszal, utána kiültem a kertbe, és írni próbáltam, de semmi nem jutott eszembe. Következő fák láthatók itt: pálma-, narancs-, citrom-, és mandarinfák dugig gyümölccsel, kenyérfák, vizeszsemlyefák, maceszcserjék, lülefbokrok. A falra fölfut az örökzöld hózentrógerinda, lila virággal. Gyümölcse nem ehető. Naspolyavirág, zöld bükkönybogyó, balatonboglárka, lila almádi, piros badacsony és a gyönyörű sárga irrigátorocska... Pár lépésre az öböl zúg, halkan csivitol a dagály, jobbra hajótörés, balfenéken flottagyakorlat, közel a nudistatelep, vészkijárattal. Egy kiló hal 120 frank.

  Mi itt maradunk május 20-ig, akkor hazarepülünk. Könyvnapon otthon kell lennem. Tik mikor jöttök, koszosok? A szalámit, amit anyám bepakolt, ürítsétek egészségemre.

 Most megyek virágot szedni. Írni eddig nem írtam semmit, mert tehetségtelen vagyok. Cini hogy van ezzel? S milyen az, amikor az ember betűket ró a papirosra? Csak úgy magától jön? Vagy megelőzi valami csikarásszerű érzés? Erről válaszoljatok behatóan. Sokszor csókol

Pista és Angéla

[Örkény István: Levelek egypercben. Szerk.: Radnóti Zsuzsa. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1992.] 

1915 őszén a konzervatív irodalmi tábor elérkezettnek látta az időt, hogy a háborús hangulatot kihasználva megindítsa a maga offenzíváját. Támadás érte a Nyugatot, és személy szerint Adyt is, nem kímélve annak magánéletét sem (márciusban kötött házasságot Csinszkával). Egyik legjobb barátjának, Szép Ernőnek szóló levele ebből az időszakból maradt fenn.

   Szeretett Ernőm, te furcsán testvéremmé fogadott, mit csinálsz? Értünk, emlegetünk és szeretünk, én is, a feleségem is. Hogy kissé tébolyodott vagyok, s nem olyan boldog, mint te hiszed, ugye megérted? Te talán eléred a megújhodást, de én ledöglök - diadalok után. Milyen sorsú katona vagy? Nem kapsz-e szabadságot pár napra, hogy Csucsára jöjj. Szeretlek drága Ernőm, örülök, hogy szeretetet láttatsz velem. Üdvözlünk, ölellek

Adybandid

[Kortársaink. Szép Ernő. Szerk.: Juhász Béla és Rónay László. Akadémiai Kiadó, Budapest 1984.]

Az abdai tömegsírban fekvő Radnóti Miklós kabátja zsebében egy frissen készült keresztlevél volt. A másolatot a bevonulása előtt néhány nappal készíttette az egy évvel korábbi megkeresztelkedéséről. Hogy miért vitte magával, miféle meggyőződésből? Reális előnyt remélt? Egy korábban kelt rövidke levél, - melyet feleségéhez, Gyarmati Fannihoz írt Radnóti - egyszerre vall magyarságtudatáról, zsidóságáról és katolicizmusáról, illetve küzdelmes identitáskereséséről.

  Estefelé voltam Sík Sándornál, drága. A rendházban lakik, hosszú folyosókon mentem, minden sarkon nagy fekete feszület. Egy szobája van tele könyvvel. Harminckilenc éves az egész ember, fiatal pap, nagyon kedves volt. Bár én élhetnék Pesten, mondja, mikor megtudja, hogy odavalósi vagyok – miért jött ide? Kicsit elkeseredve mondom neki: mert van egy hibám, főtisztelendő úr, zsidó vagyok, kénytelen voltam. Fölállt, odajött a karosszékhez, amiben ültem, és két kezét a két vállamra tette. Nehéz bizony, de nem baj az öcsém, vigasztalt.

Szeged, 1930. szeptember 12.

[Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest 2005.]

Mikszáth Kálmán kezdő író-újságíró korában, fiatalon nősült, de a nehéz megélhetési viszonyok között hamarosan elvált. Anyagi körülményeinek javulásával újból megkérte felesége, Mauks Ilona kezét. Az alábbi két levél erről a nem mindennapi "új" házasság ígéretéről regél.

Kedves Ilonka!

  Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rugó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fogok megállni a lejtőn. Jólesett - ha bár mindennél jobban szerettem, - ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem már magamban akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.
  Az Isten meghagyta élni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam...
  Tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát... Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szivesen megosztanám magával. Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhez ment azóta, csak örülök rajta, ha boldog, ha pedig bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki egyszer már olyan rosszul bánt azzal, önhibáján kívül, én ez ellen sem zúgolódom. Mert nem a szerelem beszél többé belőlem (bár meglehet, ha látnám, lángra lobbanna), hanem a becsület... Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen... hanem a szívét, a hajlamát kérdezze meg, s akkor határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem, lehetőleg a hónap leforgása alatt.
  Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője:

Mikszáth Kálmán
Budapest, 1882. február 16.

Kedves Kálmán!

  Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szivemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemes szívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző elismerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó? Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínű, belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre maga mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, mely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében.
  Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
  Most már megvallhatom, hogy szeretném még egyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltunkra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
  Őszinte barátsággal maradtam:

Mauks Ilona
Mohora, 1882. február 24.

 [Magyar szerelmes levelek 1528-1944. Gondolat Kiadó, Budapest 1976.] 

Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője 1929. október 28-án öngyilkos lett lánya halála miatt. Füst Milán életében Osvát meghatározó szerepet játszott: a feltétlen elfogadás, tisztelet és a teljes elutasítás váltakozása jellemezte „halálos barátja” iránti érzelmeit. Alábbi levelét a Nyugat képzőművészeti kritikusának, a novellista Elek Artúrnak írta.

   Nincs lelkierőm, hogy magamhoz vegyek bármit is, ami Ernőé volt. Ma éjjel rájöttem, hogy gyenge vagyok még ehhez, iszonyodom. – Állandóan ő jár az eszemben ez a szegény, ez a drága, ez a pótolhatatlan, haragszom rá, vitázom vele s az egész életemmel csüggök rajta. Nem is tudom elhinni, hogy már nincs. – Úgy látszik: a szivemben még nem vált ő emlékké s talán nem is lesz azzá e rövid pályán. (Sirok most is, hogy ezt írom!) S talán ezért idegenkedem oly nagyon, hogy emléket vegyek át. A halála elvitázhatatlanabbá válnék bennem, attól félek. (A lakásába is képtelen volnék bemenni.)
   Arra kérlek tehát, vedd át azt a szegény, szegény, görcsös kis botot és őrizd meg számomra egy ideig. Ha nem jelentkezem érte egy-két éven belűl, akkor cselekedj vele belátásod szerint.
Roppantúl kínlódom evvel az új munkával. Csodálom hogy még mindig birom.

[Füst Milán Összegyűjtött levelei. Szerk.: Szilágyi Judit. Fekete Sas Kiadó, Budapest 2002.]