Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője 1929. október 28-án öngyilkos lett lánya halála miatt. Füst Milán életében Osvát meghatározó szerepet játszott: a feltétlen elfogadás, tisztelet és a teljes elutasítás váltakozása jellemezte „halálos barátja” iránti érzelmeit. Alábbi levelét a Nyugat képzőművészeti kritikusának, a novellista Elek Artúrnak írta.

   Nincs lelkierőm, hogy magamhoz vegyek bármit is, ami Ernőé volt. Ma éjjel rájöttem, hogy gyenge vagyok még ehhez, iszonyodom. – Állandóan ő jár az eszemben ez a szegény, ez a drága, ez a pótolhatatlan, haragszom rá, vitázom vele s az egész életemmel csüggök rajta. Nem is tudom elhinni, hogy már nincs. – Úgy látszik: a szivemben még nem vált ő emlékké s talán nem is lesz azzá e rövid pályán. (Sirok most is, hogy ezt írom!) S talán ezért idegenkedem oly nagyon, hogy emléket vegyek át. A halála elvitázhatatlanabbá válnék bennem, attól félek. (A lakásába is képtelen volnék bemenni.)
   Arra kérlek tehát, vedd át azt a szegény, szegény, görcsös kis botot és őrizd meg számomra egy ideig. Ha nem jelentkezem érte egy-két éven belűl, akkor cselekedj vele belátásod szerint.
Roppantúl kínlódom evvel az új munkával. Csodálom hogy még mindig birom.

[Füst Milán Összegyűjtött levelei. Szerk.: Szilágyi Judit. Fekete Sas Kiadó, Budapest 2002.]