Alább a Budapesti Naplónál dolgozó Ady válaszlevele olvasható Juhász Gyulának, a költőtársnak, akinek tehetségét elismeri és már régen számontartja. Személyes találkozásukra csak jóval később, 1907-ben került sor.

Kedves barátom,

   én Önt már régen ismerem. Sokkal kevesebben vagyunk – hiszem – mintsem akarattal is észre ne vehetnők egymást. A lelkét meg tudom érezni. Vívódásairól akár térképet rajzolhatnék, ha tudnék rajzolni. Vagy kétségbeeshetnék kettőnk s néhányunk helyett. A versei? Olvastam Öntől már elszakadtabb, egészebb verseket. Meg tudom értetni magam? Ott fent a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne rösteljen csecsemő lenni. Rugjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson, gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan ideges, beteg volt, mint a felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb. Ebből lesz aztán a vers. Óh, nekem is ritkán sikerül. Ugy, mint Önnek. Pedig vívódó, nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lélekállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus. Köszönöm a verseket. Fölhasználom. E pár sort ne vegye kritikának. Ez az én kéznyújtásom az Ön kinyujtott jobbja felé. Szeretettel üdvözli

Ady Endre

Budapest, 1905. júl. 30.

[Juhász Gyula: Örökség. Budapest, 1958.]