Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője 1929. október 28-án öngyilkos lett lánya halála miatt. Füst Milán életében Osvát meghatározó szerepet játszott: a feltétlen elfogadás, tisztelet és a teljes elutasítás váltakozása jellemezte „halálos barátja” iránti érzelmeit. Alábbi levelét a Nyugat képzőművészeti kritikusának, a novellista Elek Artúrnak írta.

Drága Artúr!


Füst Milán    Nincs lelkierőm, hogy magamhoz vegyek bármit is, ami Ernőé volt. Ma éjjel rájöttem, hogy gyenge vagyok még ehhez, iszonyodom. – Állandóan ő jár az eszemben ez a szegény, ez a drága, ez a pótolhatatlan, haragszom rá, vitázom vele s az egész életemmel csüggök rajta. Nem is tudom elhinni, hogy már nincs. – Úgy látszik: a szivemben még nem vált ő emlékké s talán nem is lesz azzá e rövid pályán. (Sirok most is, hogy ezt írom!) S talán ezért idegenkedem oly nagyon, hogy emléket vegyek át. A halála elvitázhatatlanabbá válnék bennem, attól félek. (A lakásába is képtelen volnék bemenni.)
  
Arra kérlek tehát, vedd át azt a szegény, szegény, görcsös kis botot és őrizd meg számomra egy ideig. Ha nem jelentkezem érte egy-két éven belűl, akkor cselekedj vele belátásod szerint.
Roppantúl kínlódom evvel az új munkával. Csodálom hogy még mindig birom.

Ölellek, csókollak!
Szerető barátod: Füst Milán.
Budapest 1929. december 12.

[Füst Milán Összegyűjtött levelei. Szerk.: Szilágyi Judit. Fekete Sas Kiadó, Budapest 2002.]

Szerző: Bangalore  2007.08.01. 12:31 1 komment

Címkék: Elek Artur Fust Milan Osvath Erno

A bejegyzés trackback címe:

https://dokument.blog.hu/api/trackback/id/tr525555873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

virág 2007.08.02. 09:52:32

Tetszik ez a blog. Annyi személyes érzés, gondolat van benne, amitől még sokkal közelebbinek, emberibbnek érzem őket. Bár valószínűleg a műveikben adják ki magunkat leginkább, de mégis...