Mikszáth Kálmán kezdő író-újságíró korában, fiatalon nősült, de a nehéz megélhetési viszonyok között hamarosan elvált. Anyagi körülményeinek javulásával újból megkérte felesége, Mauks Ilona kezét. Az alábbi két levél erről a nem mindennapi "új" házasság ígéretéről regél.

Kedves Ilonka!

  Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rugó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fogok megállni a lejtőn. Jólesett - ha bár mindennél jobban szerettem, - ha sorsa elszakad az enyémtől. De föltettem már magamban akkor, hogyha valaha vinni fogom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.
  Az Isten meghagyta élni, hogy egykori fényes álmaimat, amelyeket fiatalkorban együtt szőttünk, megvalósítva lássam! Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahová lépek, s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam...
  Tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát... Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szivesen megosztanám magával. Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhez ment azóta, csak örülök rajta, ha boldog, ha pedig bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki egyszer már olyan rosszul bánt azzal, önhibáján kívül, én ez ellen sem zúgolódom. Mert nem a szerelem beszél többé belőlem (bár meglehet, ha látnám, lángra lobbanna), hanem a becsület... Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen... hanem a szívét, a hajlamát kérdezze meg, s akkor határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem, lehetőleg a hónap leforgása alatt.
  Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője:

Mikszáth Kálmán
Budapest, 1882. február 16.

Kedves Kálmán!

  Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szivemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemes szívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem, amelyért minden igazán érző elismerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó? Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínű, belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre maga mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, mely duplán számít, és ez nagy idő egy nő életében.
  Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
  Most már megvallhatom, hogy szeretném még egyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltunkra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
  Őszinte barátsággal maradtam:

Mauks Ilona
Mohora, 1882. február 24.

 [Magyar szerelmes levelek 1528-1944. Gondolat Kiadó, Budapest 1976.]